"...Bennem a mult hull, mint a kő az űrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idő...."

Akárhányszor mászok bele, mindig ugyanoda lyukadok ki. Minden onnan indul. Akkora az a seb, olyan mély... Hiába vagyok most boldog, hiába tudok mosolyogni a világra. Van itt egy nagy tüske. Minden fájdalomnak, minden haragnak ez a gyökere, és a meditációkban mindig ide térek vissza. Még nem zártam be a kört, pedig szeretném. Próbálom oldani, elmondom akár ezerszer is, hogy megbocsátok nektek. Alakul. Újra kitudom mondani az sz-betűs szót és el tudom hinni, hogy egy nap képes leszek normális családot alapítani (milyen sokáig hittem, hogy ez nekem nem fog menni...).
De néha még felsikolt bennem egy hang... Egy ötéves gyerek hangja. Tele haraggal és daccal. Miért??- kiáltja értetlenül. Olyan kicsi voltam, olyan magányos. Az lett volna a dolgotok, hogy vigyázzatok rám, fogjátok a kezem...hogy szeressetek!!
Miért? Miért??- sírtam ma is abban a mélyebb tudatállapotban, míg faggattam azt a két lelket. Megadóan bólintottak. "Sajnáljuk!" Csak ennyit szóltak, én pedig erőt kértem a megbocsátáshoz. Megint. És addig fogom kérni amíg be nem gyógyul a seb... egy heggel már teljes életet élhetek, de egy vérző, mély vágással a szívemen nem... Már tisztul, gyógyul és egy nap be is fog forrni. TUDOM.

"A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

(József Attila: Reménytelenül)

[Három napja próbálok írni a belga cserediákokról de az istennek nem jutok el odáig. -.-' Ejj. Na majd még holnap próbálkozom.]